A Csepeli motorkerékpár története

Motorkerékpár-gyártás Csepelen

A WM-Korszak

1931-1945

Az 1983-ban Weiss Manfréd és Weiss Bertold által alapított gyár utódában, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt.-ben 1928-ban kezdődött a kerékpárgyártás, majd hamarosan a motorkerékpárok előállítása.

1929-ben a WM250-es prototipusán dolgoztak, de különböző okok miatt késöbb egy olcsóbb, egyszerűbb modellre esett a választás. 1931-ben már árusították a 100cm3-es piros tankos kivitelt, amelynek motorja egyhengeres, kétütemű. A "Szívtankos" néven is emlegetett kismotort jogosítvány nélkül is lehetett vezetni, ami megalapozta népszerűségét. Az egykori Kerékpárüzemben készült Pirostankosan folyamatosan fejlesztgették, majd 1935-ben elkezdődött az utód, a 86cm3-es Turán gyártása. Az újabb tipusváltás 1937-ben történt, akkor egy ugyancsak váltó nélküli, 100cm3-es modell készítése mellett döntöttek. A Nikkeltankos néven elhíresült motorkerékpárt a Kismotorosztályon állították elő, elődeihez képest jelentős számban. A két világháború között forgalomba helyezett WM motorkerékpárok száma alig haladta meg a 10 ezret, közülük 7500 volt Nikkeltankos.

Motorkerékpárgyár alakult

1945-1953

A háborús rombolást követően csak 1947-ben kezdődött újra a motorkerékpár-gyártás. Az első tipus a WM 100/47, amely Túra néven lett közismert. Motorja a WM Csepel 100 L-ből származott. A következő lépés egy új konstrukciójú motor elkészítése volt - 100/48 háromfokozatú váltóval. Egy újabb Fontos lépés történt 1949-ben, a 125-ös bemutatkozása, amely egészen a Danuvia gyártásának befejezéséig, 1966-ig kitartott a hazai motorkerékpár-iparban.

Az 1949. évi őszi vásáron kiállították az új 250-es Csepelt is, ikerdugattyús konstrukcíóval, amely a Jurek Aurél vezette tervezőcsoport munkája volt. A Puch-szisztémát követő modell Csepel 250/U néven került be a gyártmánysorba, de csak két éven át, 1950-ben és 1951-ben gyártották. Utóda az egydugattyús Csepel 250 lett.

Időközben a 125-ös Csepel első teleszkóppal és hátsó bakteleszkóppal felszerelve sokkal kényelmesebbé vált. Az 1951-1955 között gyártott Csepel 125/T motorkerékpár volt az első, nagy sorozatban gyártott magyar tipus, közel 50 ezer készült belőle.

Teleszkóp, lengéscsillapító-TL

1954-1957

Az ötvenes évek derekán nagyszabású változások kezdődtek a motorkerékpárgyárban. Készült néhány figyelemreméltó prototipus-boxer 500, robogó, twin 500 krosszmotor - de a legfontosabb a lengővillás, új vázkonstrukciójú 250-es volt. Ez a modell a Pannónia nevet kapta, s új emblémát. A Pannónia TL jellegzetes cseresznyepiros fényezésével, kényelmes rugózásával, duplanyergével hamarosan sokak vágyott motorkerékpárja lett. 1956-ban már tokozott láncal szélesebb nyereggel gyártották, TLT néven. A jellegzetes szín az almazöld lett. Ezzel egyidőben, 1957-től egyre több oldalkocsit készítettek a Magyar Hajó- és Darugyár Váci Gyáregységében, ahol 1959-től az OK-3 oldalkocsit állították elő. Ebből az oldalkocsiból gyártották a legtöbbet a világon, közel ugyanannyit, mint ahány motorkerékpárt Csepelen, 800 ezret.

1954-ben a TL gyártásának felfuttatásához hiányzó kapacitást részben azzal biztosították, hogy a 125-ös Csepel gyártását átadták a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárnak. Ott előbb a D Csepel 125, majd a Danuvia 125 néven készítették egészen 1966-ig.

Összevonás és felfuttatás

1958-1962

1958-ban a motorkerékpár-kínálat bővítése fontos politikai cég lett. A hazai üzletekben hiánycikknek számító Pannónia gyártásának felfuttatásának érdekében a Motorkerékpárgyárat összevonták a hadiüzemnek számító Nagytömegárugyárral. A jelentősen megnövekedett forgácsoló és préselő kapacitás jót tett a sorozatgyártás fejlesztésének, azonban a beszállítók, illetve a szerszámkészítők más irányú elkötelezettsége miatt a tervezett új tipusok bevezetése késett, illetve egyes esetekben el is maradt. A TLT fejleszett változatának számító TLF mellett megjezdődött a régen várt nagyrobogó, a 175cm3-es motorú Tünde (Sági László tervei nyomán) gyártása (1958-1961), 1960-tól pedig kétéven át divatos, burkolt változatú Pannóniát is kínált a gyár, TLB néven. Ez a modell a luxus szinonímája lett a maga idejében, s  jellemzőnek nevezhető az egyik pártvezető felhördülése a típus bemutatásakor. „Ki pazarolt el ennyi lemezt egy motorkerékpárra?”

1960-ban megkezdődött a Pannóniák exportja a Szovjetúnióba. Ez a kapcsolat a késöbbiekben meghatározó jelenőségű lett, és lehetőséget teremtett az évi 40 ezer darabos gyártás megközelítésére. Másfelől hátrányt is jelentett a gyár számára, mert a szovjet partner nem igényelte a modellek fejlesztését, korszerűsítését, így a Pannóniák műszaki fejlettsége egyre inkább elmaradt a kor igényeitől.

Egy modern konstrukció: P20

1963-1965

A hatvanas évek elején Euróba főbb motorkerékpár-piacain megjelentek a japán modellek.Csepelen jól látták a technikai fejlődés trendjét, és 1963-ban elkészült egy párhuzamos kéthengeres modell prototipusa. A hídvázas konstrukciót késöbb elvetették, és helyette Yamaha egyik - utóbb elég sikertekennek bizonyuló - modelljét, az YDS 250-est másolták le több-kevesebb alapossággal. Az új kéthengeres prototipus formáját Jurek Jenő tervezte. A P20 nevet viselő új tulajdonságra mindenki nagy reménnyel tekintett, mert végre egy igazán korszerű konstrukció készülhetett volna a csepeli motorkerékpárgyárban. Mint annyiszor, ezúttal sem érkezett meg a beruházáshoz ígért - és szükséges - pénz, ezért a modell gyártásának megkezdése 3 évet csúszott, és még akkor is komoly nehézségekkel kellett megbirkózniuk a műszaki vezetőknek és dolgozóknak. Az 1968 és 1973 között gyártott P20 robbanékony, magas fordulatot jól tűrő motorja felvette a versenyt a legjobb kelet-európai modellekkel, de a nyugati piacokat a szokásos minőségi problémák miatt nem tudta meghódítani.

1960 és 1965 között a gyár megpróbálkozott a TLF-et felváltó T1-es modell nyugat-európai exportjával. A sűrítés emelésével, más hengerfej és hangtompító alkalmazásával növelt teljesítményű motorkerékpárt a teljesítményre utaló elnevezéssel - T6, T6, T8, T9 - szállították különböző piacokra, köztük Nagy-Britanniába, az Amerikai Egyesült Államokba és Svédországba.

Beruházás vagy bezárás

1969-1974

Amikor a motorkerékpárgyár vezetői belátták, hogy komoly befektetések nélkül nem lehet majd a hetvenes években versenyképes tipusokat előállítani, válaszút elé állították a Csepel Művek, illetve a Kohó- és Gépipari Minisztérium vezetését. Ez kockázatos, de elkerülhetetlen lépés volt, aminek végső soron a termékváltás lett az eredménye. A Szovjetúnió nem garantált további vásárlási kötelezettséget 1975-töl, és a hazai iparban, illetve a társadalomban bekövetkező változások sem kedveztek a motorkerékpárgyárnak. A munkaerő szabad vándorlása miatt a fővárostól távol lévő "bedolgozó"  részlegekkel kellett kooperálni, megnőtt az ingázó munkások aránya.

A hetvenes évek elején ismét egy sor prototipus jelezte, hogy a gyár műszaki gárdája képes lenne megfelelő alternatívát kidolgozni a fejlesztés érdekében. A P125, a P175, a T250, a P350, a P11 és a P24 mind érdekes szellemi termék volt, amelyekkel komoly eredményeket lehetett volna elérni. Helyettük maradt a T5, a P10 és a P20. Utóbbiak Franciaországba, illetve Nyugat-Németországba szánt exportverzióval alapul véve sor került egy kissé módosított változat kialakítására, a P21 elkészítésére. Ennek kiegészítő felszerelésekkel gyártott verziója a P21 Luxus.

A P10 helyett 1974-ben elkezdődött a megint kissé modernizált kivitelű P12 gyártása, jellegzetes sárga, illetve piros színben, az utolsó években pedig T5, P12 és P21 készült. 1975.október 24.én, az utolsó gyártási napon T5-ösöket szereltek a végszereldében, exportra. A lapokban megjelent P21-est a gyári múzeumból hozták ki, úgy gondolva, az mégis méltóbb búcsú egy 44 éven át gyártott terméktől.

Az összevonás után

1975-1984

A Csepeli motorkerékpárgyárat 1945-ben nem szűntették meg, hanem összevonták a Csepeli Kerékpárgyárral. Az új szervezeti egység neve Jármű- és Konfekcióipari Gépgyár. Meglehetősen sokat takaró elnevezés, amely jó volt, mert óvta a motorkerékpárgyáriak érzékenységét, és mert valóban nem lehetett tudni, merre fordul majd a termékváltás. A fő feladat kerékpárgyártás maradt, amelyhez adva volt a jelentősen megnőtt kapacitás, a képzett munkaerő, és némi befektetés is. Nem a Jákónak hívott vállalat dolgozóin, vezetőin múlt, hogy végül ezek a tervek sem váltak valóra.

A motorkerékpár-gyáriak utolsó reménysége a 1974-ben kezdett elektromos robogó-ísérlet volt. A Villamosipari Kutatóintézettel közösen végzett fejlesztés eredményeként elkészült néhány prototipus, a próbák jó eredményeket hoztak, a kockázatot azonban senki nem merte vállalni, és okkal, hiszen ijen tipusú járművet azóta sem gyártanak sehol a világon nagy sorozatszámban. Az előírás szerinti alkatész- előállítási kötelezettségnek eleget tett Jákó, és a ,megmaradt motorelemekből  (P20 henger, dugattyú stb.) egy komoly sorozat 120 darab) jól sikerült benzinüzemű mezőgazdasági gépet, rotációs kapát gyártottak 1984-ben Csepelen,illetve Tökölön

Ez a szöveg a Volt egyszer egy motorkerékpár című kiállításon (nagyon jó, nézzétek meg!) olvasható, mi is onnan írtuk ki.